„Aminek nincs tanúja, az nem is létezik”
2014. február 06., csütörtök,
Szerző: Fehér Nóra -Egri Gergely
Hiányosságai mindenkinek vannak. A társadalom „ép” tagjai
ezeket könnyebben leplezik, a fogyatékkal élő emberek esetében viszont
nem lehet úgy tenni, mintha nem lennének. Lehet viszont ezekkel
dolgozni, a két élethelyzet sajátosságait összeolvasztani, azokból
valamit alkotni, sőt: mindezt színpadra vinni. Az eredmény – a vártnak
megfelelően – egészen elképesztő. Az ArtMan ParaDOGMA estjén jártunk, a
Trafóban.
A többségi társadalom nem tud mit kezdeni a fogyatékossággal. A
legtöbb ember zsigerből érez sajnálatot és hárítást a testi, illetve
mentális sérülés láttán, pedig minimális nyitottsággal fordulva az
érintettek felé kiderül, hogy mennyi mindent adhatnak, mi mindent
taníthatnak ők. Érzékenységet, színpadi jelenlétük törékeny varázsát, a
fejekben mélyen gyökerező sztereotípiák lebontását. Hiányosságaik
ellenére – vagy talán pont azokból fakadóan –, a színpadon
kiteljesednek, ámulatba ejtenek, pozitív energiát sugároznak. Feltétel
nélkül engednek be különleges világukba, ahol nem fájdalom és zavar,
hanem tiszta öröm, büszkén vállalt sebezhetőség és magas szintű
önkifejezés vár.
|
|
Fotó: Mészáros Csaba (www.teatrumfoto.hu)
|
Máshonnan csöpög az energia Az ArtMan
Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület munkája egyedülálló
kezdeményezésként van jelen a magyar kortárs és táncszínházi szférában.
Előadásaiban ugyanis közösen szerepelnek a fogyatékkal élő művészek és
„ép” társaik.
Együttműködésük lényegét Tóth Károly, vagyis Karesz, a Tánceánia
Együttes oszlopos tagja fogalmazza meg, aki az előadás főpróbája után
„Belekarolhatok Önbe, Hölgyem?” – felkiáltással vezet minket a büfé
felé. „Igaz, más szinten, de mindannyian egymást segítjük. Ők inkább
fizikálisan, mi pedig mentálisan, lelkileg. Úgy érzem, ez nekik is
terápiás folyamat, és így kiegészítjük egymást.”
Karesz az együttes
Álompart
című előadása elején kerekes székkel gurul be a színpad közepére, majd
könnyedén kiemelkedik belőle. „Rövid távon tudok mozogni, de elég hamar
kifáradok. A színpadon viszont nem érzek fáradtságot. Olyankor mintha
valahonnan máshonnan csöpögne rám az energia.” Karesz azt is elmondja,
hogy a jó társaság miatt szeret ide járni, fellépni pedig azért, hogy
másoknak is juttasson a pozitív hullámokból, hisz együtt, örömmel lehet
energiát sugározni a közönség felé.
Az alkotói folyamatokban mindenki aktívan részt vesz. Karesz úgy
fogalmaz, a darab csontvázát töltik ki improvizációs elemekkel, ami a
közösen megélt tapasztalatokból fakad. Gál Eszter, az Álompart című mű
egyik „ép” alkotója és előadója szerint nem az önkifejezésen, nem a
gátlások leküzdésén van a fókusz, hanem a puszta jelenléten, az adott
pillanatban megélt teljességen, illetve ennek varázsán.
|
|
Fotó: Mészáros Csaba (www.teatrumfoto.hu)
|
„Az akadálymentesítésre nemcsak fizikálisan, hanem a fejekben, lelkekben is szükség van.”
Ez a gondolat volt a hétfői esemény beharangozójának kulcsmondata.
„Csak abban a térben létezem, ahol látható vagyok. Fizikailag, ha
valahova nem tudok eljutni, akkor az ott jelen lévő társadalom számára
én nem létezem” – utal arra Bóta Ildikó, az ArtMan egyik vezetője, a
ParaDOGMA est művészeti és szakmai mentora, hogy még azt est helyszínéül
választott Trafó sem akadálymentes.
A szegregációnak ez tehát a fizikai része, amelyhez szorosan
kapcsolódik a lelki is. „Ha nem tudnak rólam, azt sem tudhatják, hogy
milyen élethelyzetben vagyok, milyen problémákkal küzdök.” Az egyesület
tevékenysége nem marad, nem maradhat a négy fal között, mert – ahogy
Ildikó fogalmaz –, „aminek nincs tanúja, az nem is létezik”.
Fontosnak tartja kifejteni: „Az esélyegyenlőségben soha nem az
egyformaság a fontos, hanem az, hogy ne arról legyen szó, hogy azért,
mert nekem ilyen mértékű hiányosságom van, tőlem elfordulnak. A
színházban mindig a feszültségről, a hiányról szól a történet. A
feszültség pedig a problematikából keletkezik. Hiány vagy többlet van,
de soha nem kiegyenlített a helyzet.”
Mindenki profitál
Ami a kerekes széktől koptatott, néha céltalannak tűnő, mégis nagyon
ösztönös mozgásokkal telített színpadon történik, kicsit sem öncélú és
nagyon tanulságos. Bizonyos falak lebontása, az alapvető attitűdök
megváltoztatása ugyanakkor még megoldásra váró probléma, amelynek épp
csak az elején jár a szakma és a társadalom.
„Pontosan a szegregáció miatt iszonyatos nagy a hárítás az épnek
nevezett emberek részéről. Ha visszafordíthatatlan veszteségről van szó,
amiben nincs gyógyulás, az szorongást kelt. Ha van egy problematika,
ami nekem nehéz és megdolgoztat, akkor úgy csinálok, mintha nem lenne.
Ez természetes önvédő mechanizmus, ugyanakkor nem túl érett viselkedés
és nem hatékony megoldás” – véli Ildikó.
Az integrált csoportok tevékenységéből nemcsak a fogyatékkal élő
művészek és a velük dolgozó táncosok és szakemberek profitálnak, hanem
az is, aki kívülről, eleinte megilletődve figyeli a térben történő,
szavakkal megmagyarázhatatlan folyamatokat. Szinte tapintható érzelmi
mélységű együttműködés ez, amely sajátos kommunikáció eredménye, és a
közönség mint szemtanú számára is azonnal érthető.
|
|
Fotó: Jókuti György - Trafo
|
Fehér bottal Indiában
Barkó Tamás koraszülöttként érkezett erre a világra, ezért azon
nyomban inkubátorba helyezték, ahol három és fél hónapot töltött. Orvosi
műhiba áldozata lett: az oxigén túladagolása miatt szemei épségét
elveszítette, és csupán hatalmas erejének köszönheti, hogy nem került
még kerekes székbe is.
Tamás fizikai értelemben véve vak, az életben rejlő lehetőségeket
mégis annyira élesen látja, hogy azt még az „épek” közül is sokan
megirigyelhetnék. Zenél, tűzzsonglőrködik, táncol, és nem mellesleg
anglisztika szakos egyetemista.
A Tánceániának őstagja, ebben a minőségében 2012 nyarán Indiába
utazott, ahol hét hónapot töltött el. A lehetőségre saját maga figyelt
fel, a pályázatot megírta, a támogatást elnyerte. A zsűri vállalkozó
lelkületű egyéneket keresett, akik szociális téren olyan projektet
kívánnak megvalósítani, amely nagy társadalmi változást ígér.
Valószínűleg több mint elegendő visszajelzés, hogy Tamást, illetve az
ArtMant kiválasztották, ráadásul Európából egyedüliként. Mindez egy
„kemény eurós összeg” elnyerésével járt – ez tette lehetővé a hétfői
ParaDOGMA est megszervezését is.
Telt ház és zajos siker a Trafóban
„Jelenlétről akkor beszélhetünk, ha valakiről, aki a színpadon van,
nem tudom levenni a szemem. Akkor neki ott helye van” – ezzel a
gondolattal nyitotta meg a gálát Sándor Erzsi, az est házigazdája. Ez a
fajta jelenlét minden darabban tetten érhető volt.
A Köztes Tér című előadás főszereplői magával ragadták a közönséget:
az ÉNO (Értelmi Fogyatékosok Árpád-házi Szent Margit Napközi Otthona)
mozgáscsoportja mosolyra fakasztó bájával, a
Lélekpercek darab autizmussal élő szereplői szívszorítóan őszinte egymásra figyelésével és érintéseivel, a Tánceánia Együttes
Álompart
névre keresztelt performanssza pedig az egyénként és csoportban való
létezés határainak elmosásával. A szerencsésebbek a zártkörű megnyitón
előadott
Képhang című művel is megismerkedhettek, amelyben látók és nemlátók, hallók és nagyothallók improvizáltak Szalóki Ági élő muzsikájára.
Változást a fejekbe!
Az, hogy valahogyan segíteni kell a fogyatékkal élők integrációját,
egyre több platformon kommunikált, központi kérdés, amely jellemzően a
fizikai szintű akadálymentesítés gondolatában és a munkahelyi
esélyteremtés tekintetében fogalmazódik meg. Amíg azonban Szilvásváradon
községszintű tiltakozás alakul
ki az ellen, hogy fogyatékkal élő emberek költözzenek a településre
azon egyszerű oknál fogva, hogy az ott lakók nem akarnak velük naponta
találkozni és érintkezni, mondván: „nem nyújtanak szép látványt”, addig
mindez csak könnyen pukkadó, elméleti szintű megoldás. De nem rossz első
lépés.
Szilvásváradnak pedig ajánljuk figyelmébe az ArtMan Egyesület munkáját.
