Tulu İçözü & Accord Quartet

2014. március 6. 19.00 

Óbudai Társaskör

Nagyterem

Mező Péter - hegedű
Veér Csongor - hegedű
Kondor Péter - mélyhegedű
Ölveti Mátyás - gordonka
   
Program:

Resphigi: İl Tramonto
Bartók: 3. vonósnégyes
Rahmanyinov: When Yesterday we met
Kodály: Hej' két tikom
Erkin: Vonósnégyes
Reşit Rey: Chant de Zeibek / Sarı Zeybek
Bartók: Nyolc magyar népdal, nr.1
Saygun: Güvercin

Az Accord Quartettel egy véletlen során ismerkedtünk meg, de az első próba alkalmával már kiderült: egy hullámhosszon mozgunk, mindannyiunk elemi hajtóereje a nagybetűs ZENE. A darabok kiválasztását illetően szem előtt tartottuk a magyar és török kultúra összefonódását. Ezen a különleges esten bensőséges hangulatot kínálunk az érdeklődőknek, szívmelengető hangzásban.

Tulu İçözü & Accord Quartet

Az isztambuli születésű mezzoszoprán 1988-ban felvételt nyert a Mimar Sinan Egyetem Állami Konzervatóriumának hegedű szakára, ahol 2001-ben diplomázott. Már ez alatt az időszak alatt megkezdte ének tanulmányait. 2003-tól Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Gulyás Dénes növendéke, időközben Marton Éva és Nicholas Clapton mesterkurzusainak is résztvevője volt. 2008-tól különböző, a klasszikus zene és az előadóművészet területén indított interkulturális projekteken dolgozik. 2013 augusztusában Törökországban a Szervánszky Quartettel együtt a Side Nemzetközi Művészeti és Kulturális Fesztivál vendége volt.

Az Accord Quartet 2001-ben alakult a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem négy hallgatójából. Céljaik közé tartozik a „modern" világ és a komolyzene összekapcsolása, és hogy koncertjeikkel megszólítsák a fiatalokat.

Belépőjegy: 1600 Ft diákjegy: 800 Ft

http://www.obudaitarsaskor.hu/index.php?option=com_eventlist&view=details&id=31251%3Atulu-coezue-dalestje&lang=hu

BBC
TÜRKÇE

Engellilerin 'önyargılarla dansı'

Tarık Demirkan

Budapeşte

9 ŞUBAT 2014

Ön sıralarda tekerlekli sandalyeli insanlar oturuyor.

Çok sayıda zihinsel engelli de görüyorum.

Durumu ağır olan da, ve hatta hiçbir uzvunu kıpırdatamayan da var.
Biraz sonra başlayacak olan gösteriyi, kendileri gibi engellilerin dans performansını sabırsızlıkla bekliyorlar. Ancak salonda sadece onlar yok. Geride bir tribün gibi yükselen sıralarda tek bir boş koltuk görünmüyor.
Alternatif performansların ve modern sanatların sergilendiği Trafo gösteri merkezine girer girmez bugünün diğerlerinden farklı olduğunu hemen anlıyorum.
Performaslarıyla son zamanlarda adından sık sık bahsettiren ArtMan grubu, son eseri olan ParaDogma’yı sergileyecek.
Grup engellilerden ve profesyonel dansçılardan oluşuyor.
Fiziksel ya da zihinsel engeli olan pek çok üyesi var bu grubun. Ve bu insanlar da aynen, hiç bir engeli olmayan insanlar gibi dans edeceklerini, kendilerinin de dansın insan hayatına olan iyileştirici etkisini tadacaklarını haykırıyorlar.
Gerçekten bu olabilir mi?
Bedensel engeli olan, mesela zor yürüyen, hatta hiç yürüyemeyen biri dans edebilir mi?
Müzik ve hareketin uyumundan oluşan dansın tadına varabilir mi?

Ve acaba, onların da adına dans dediği, ama bildiğimiz danslardan farklı olan bu harmoni başkalarının da hoşuna gider mi?
İşte ArtMan grubunun ortaya attığı ağır sorular bunlar.
Performasın adı da bunu vurguluyor: ParaDogma.
Çünkü paradigma değişikliği, dogmalar için de geçerli.
Ve işte biraz sonra şimdiye dek tüm “doğru bildiklerinizi” unutacaksınız.
Çünkü kafanızdaki önyargıların ne kadar kırılgan olduğunu göreceksiniz, perde açıldığında, sizin de dünyanızda yeni bir pencere açılacak…
Ve perde açılıyor!
Ayrı bir sahne yok aslında! Performansı sergileyenler ve seyirciler neredeyse iç içe. Soluk alıp verişlerini hissediyor, tüm sesleri birebir duyuyorsunuz.
Sahneye, karanlığı bir ışık tüneli gibi aydınlatan projektörün ışığında genç bir kadın ve genç adam giriyor.
Adam tekerlekli sandalyede oturuyor.
Sahnenin ortasında, sahne ışığının tam altında duruyor, kırılgan vücudu her an düşecekmiş gibi sendeleyerek, tekerlekli sandalyeyi terk ediyor. Ve ayaklarını sürüyerek, kollarını istemsiz bir şekilde sallayarak kadına doğru ilerliyor. Her an düşmesinden korkarak, attığı her adımı nefesinizi tutarak seyrediyorsunuz.
Müzik ve ışık oyunlarıyla birlikte, onların ve biraz sonra bu performansa dâhil olan diğerlerinin katılımıyla tam bir şenlik başlıyor!
Engellerin yarattığı eksiklik, engelliye eşlik eden diğer kişilerin yardımıyla azalıyor. Ancak bu yardım sizde bir şekilde aktif bir katılım hissi yaratıyor. Çünkü burada yardım eden ve yardım edilen yok! Herkes bir şeyler alıyor, herkes bir şeyler veriyor.

Bazı bedenlerin eksik olduğunu çok fark etmiyorsunuz, daha doğrusu buna önem vermiyorsunuz. Burada vurgulanan bu eksiklikler değil çünkü.
Tanık olduğunuz muhteşem gösteri, müzikle sarmallaşan bedenler, zor da olsa hareket eden insanlar size, hayatın tüm eksiklik ve acılara rağmen kabul edilebilmesi için insan ruhunda var olması gereken ateşin, fiziksel ya da zihinsel engellerle bir ilişkisinin olmadığını anlatıyor.
Ve sonuçta ortaya çıkan eser size hayatta istenirse ulaşılabilecek harmoninin, bu muhteşem uyumun, en zor koşullarda bile elinizi uzatsanız yakalayabileceğiniz mesafede olduğunu gösteriyor.
Sahnede çello çalan genç bir adam ve harika sesiyle ona eşlik eden genç bir kadın da performansın bir parçası! Onlar da dansa katılıyorlar. Şarkıları söyleyen sanatçı da Budapeşte’de yaşayan Türk sanatçı Tulu İçözü.
Müzik, dans, hareketler ve mimiklerin oluşturduğu gösteri, şimdiye kadar bilincinize kazınmış olan önyargıları, ilkbahar güneşinin karları yok etmesi gibi eritiveriyor.
Işıklar yandığında ardı arkası kesilmeyen bir alkış tufanı kopuyor.
Profesyonel ve amatör oyuncuların sevinci görmeye değer.
Ancak ben seyircileri gözlemliyorum daha çok!
Gözlerinde, hayatta hiç karşılaşmadıkları bir mucizeye tanık olmanın inanılmaz parıltısı ve sımsıcak şükran duygularıyla karşılarındaki bu cesur insanlara bakıyorlar.
Kendi yüreklerinde de o anda aynı cesareti bulduklarından eminim.
Onlar da artık ilk bakışta sağlıklı görünen bedenlerinde aslında var olan irili ufaklı onca engeli saklamadan, aynen kendileri gibi yaşamanın yolunu bulacaklar!
Hayatta mutlu olmanın yolu bu çünkü.
ParaDogma performansında “sözde” engellilerin “sözde engelsizlere” anlattığı gerçek işte bu.
Yani, aslında nasılsan, aynen öyle yaşa. Kendini cesaretle üstlenerek.

http://www.bbc.co.uk/turkce/haberler/2014/02/140209_demirkan_engelli.shtml

HVG.HU \ ÉLET + STÍLUS \

KULT

„Aminek nincs tanúja, az nem is létezik”

2014. február 06., csütörtök,  

Szerző: Fehér Nóra -Egri Gergely  

Hiányosságai mindenkinek vannak. A társadalom „ép” tagjai ezeket könnyebben leplezik, a fogyatékkal élő emberek esetében viszont nem lehet úgy tenni, mintha nem lennének. Lehet viszont ezekkel dolgozni, a két élethelyzet sajátosságait összeolvasztani, azokból valamit alkotni, sőt: mindezt színpadra vinni. Az eredmény – a vártnak megfelelően – egészen elképesztő. Az ArtMan ParaDOGMA estjén jártunk, a Trafóban.
A többségi társadalom nem tud mit kezdeni a fogyatékossággal. A legtöbb ember zsigerből érez sajnálatot és hárítást a testi, illetve mentális sérülés láttán, pedig minimális nyitottsággal fordulva az érintettek felé kiderül, hogy mennyi mindent adhatnak, mi mindent taníthatnak ők. Érzékenységet, színpadi jelenlétük törékeny varázsát, a fejekben mélyen gyökerező sztereotípiák lebontását. Hiányosságaik ellenére – vagy talán pont azokból fakadóan –, a színpadon kiteljesednek, ámulatba ejtenek, pozitív energiát sugároznak. Feltétel nélkül engednek be különleges világukba, ahol nem fájdalom és zavar, hanem tiszta öröm, büszkén vállalt sebezhetőség és magas szintű önkifejezés vár.

Fotó: Mészáros Csaba (www.teatrumfoto.hu)

Máshonnan csöpög az energia
Az ArtMan Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület munkája egyedülálló kezdeményezésként van jelen a magyar kortárs és táncszínházi szférában. Előadásaiban ugyanis közösen szerepelnek a fogyatékkal élő művészek és „ép” társaik.
Együttműködésük lényegét Tóth Károly, vagyis Karesz, a Tánceánia Együttes oszlopos tagja fogalmazza meg, aki az előadás főpróbája után „Belekarolhatok Önbe, Hölgyem?” – felkiáltással vezet minket a büfé felé. „Igaz, más szinten, de mindannyian egymást segítjük. Ők inkább fizikálisan, mi pedig mentálisan, lelkileg. Úgy érzem, ez nekik is terápiás folyamat, és így kiegészítjük egymást.”

Karesz az együttes Álompart című előadása elején kerekes székkel gurul be a színpad közepére, majd könnyedén kiemelkedik belőle. „Rövid távon tudok mozogni, de elég hamar kifáradok. A színpadon viszont nem érzek fáradtságot. Olyankor mintha valahonnan máshonnan csöpögne rám az energia.” Karesz azt is elmondja, hogy a jó társaság miatt szeret ide járni, fellépni pedig azért, hogy másoknak is juttasson a pozitív hullámokból, hisz együtt, örömmel lehet energiát sugározni a közönség felé.
Az alkotói folyamatokban mindenki aktívan részt vesz. Karesz úgy fogalmaz, a darab csontvázát töltik ki improvizációs elemekkel, ami a közösen megélt tapasztalatokból fakad. Gál Eszter, az Álompart című mű egyik „ép” alkotója és előadója szerint nem az önkifejezésen, nem a gátlások leküzdésén van a fókusz, hanem a puszta jelenléten, az adott pillanatban megélt teljességen, illetve ennek varázsán.

Fotó: Mészáros Csaba (www.teatrumfoto.hu)

„Az akadálymentesítésre nemcsak fizikálisan, hanem a fejekben, lelkekben is szükség van.”
Ez a gondolat volt a hétfői esemény beharangozójának kulcsmondata. „Csak abban a térben létezem, ahol látható vagyok. Fizikailag, ha valahova nem tudok eljutni, akkor az ott jelen lévő társadalom számára én nem létezem” – utal arra Bóta Ildikó, az ArtMan egyik vezetője, a ParaDOGMA est művészeti és szakmai mentora, hogy még azt est helyszínéül választott Trafó sem akadálymentes.
A szegregációnak ez tehát a fizikai része, amelyhez szorosan kapcsolódik a lelki is. „Ha nem tudnak rólam, azt sem tudhatják, hogy milyen élethelyzetben vagyok, milyen problémákkal küzdök.” Az egyesület tevékenysége nem marad, nem maradhat a négy fal között, mert – ahogy Ildikó fogalmaz –, „aminek nincs tanúja, az nem is létezik”.
Fontosnak tartja kifejteni: „Az esélyegyenlőségben soha nem az egyformaság a fontos, hanem az, hogy ne arról legyen szó, hogy azért, mert nekem ilyen mértékű hiányosságom van, tőlem elfordulnak. A színházban mindig a feszültségről, a hiányról szól a történet. A feszültség pedig a problematikából keletkezik. Hiány vagy többlet van, de soha nem kiegyenlített a helyzet.”
Mindenki profitál
Ami a kerekes széktől koptatott, néha céltalannak tűnő, mégis nagyon ösztönös mozgásokkal telített színpadon történik, kicsit sem öncélú és nagyon tanulságos. Bizonyos falak lebontása, az alapvető attitűdök megváltoztatása ugyanakkor még megoldásra váró probléma, amelynek épp csak az elején jár a szakma és a társadalom.
„Pontosan a szegregáció miatt iszonyatos nagy a hárítás az épnek nevezett emberek részéről. Ha visszafordíthatatlan veszteségről van szó, amiben nincs gyógyulás, az szorongást kelt. Ha van egy problematika, ami nekem nehéz és megdolgoztat, akkor úgy csinálok, mintha nem lenne. Ez természetes önvédő mechanizmus, ugyanakkor nem túl érett viselkedés és nem hatékony megoldás” – véli Ildikó.
Az integrált csoportok tevékenységéből nemcsak a fogyatékkal élő művészek és a velük dolgozó táncosok és szakemberek profitálnak, hanem az is, aki kívülről, eleinte megilletődve figyeli a térben történő, szavakkal megmagyarázhatatlan folyamatokat. Szinte tapintható érzelmi mélységű együttműködés ez, amely sajátos kommunikáció eredménye, és a közönség mint szemtanú számára is azonnal érthető.

Fotó: Jókuti György - Trafo

Fehér bottal Indiában
Barkó Tamás koraszülöttként érkezett erre a világra, ezért azon nyomban inkubátorba helyezték, ahol három és fél hónapot töltött. Orvosi műhiba áldozata lett: az oxigén túladagolása miatt szemei épségét elveszítette, és csupán hatalmas erejének köszönheti, hogy nem került még kerekes székbe is.
Tamás fizikai értelemben véve vak, az életben rejlő lehetőségeket mégis annyira élesen látja, hogy azt még az „épek” közül is sokan megirigyelhetnék. Zenél, tűzzsonglőrködik, táncol, és nem mellesleg anglisztika szakos egyetemista.
A Tánceániának őstagja, ebben a minőségében 2012 nyarán Indiába utazott, ahol hét hónapot töltött el. A lehetőségre saját maga figyelt fel, a pályázatot megírta, a támogatást elnyerte. A zsűri vállalkozó lelkületű egyéneket keresett, akik szociális téren olyan projektet kívánnak megvalósítani, amely nagy társadalmi változást ígér. Valószínűleg több mint elegendő visszajelzés, hogy Tamást, illetve az ArtMant kiválasztották, ráadásul Európából egyedüliként. Mindez egy „kemény eurós összeg” elnyerésével járt – ez tette lehetővé a hétfői ParaDOGMA est megszervezését is.
 Telt ház és zajos siker a Trafóban
„Jelenlétről akkor beszélhetünk, ha valakiről, aki a színpadon van, nem tudom levenni a szemem. Akkor neki ott helye van” – ezzel a gondolattal nyitotta meg a gálát Sándor Erzsi, az est házigazdája. Ez a fajta jelenlét minden darabban tetten érhető volt.
A Köztes Tér című előadás főszereplői magával ragadták a közönséget: az ÉNO (Értelmi Fogyatékosok Árpád-házi Szent Margit Napközi Otthona) mozgáscsoportja mosolyra fakasztó bájával, a Lélekpercek darab autizmussal élő szereplői szívszorítóan őszinte egymásra figyelésével és érintéseivel, a Tánceánia Együttes Álompart névre keresztelt performanssza pedig az egyénként és csoportban való létezés határainak elmosásával. A szerencsésebbek a zártkörű megnyitón előadott Képhang című művel is megismerkedhettek, amelyben látók és nemlátók, hallók és nagyothallók improvizáltak Szalóki Ági élő muzsikájára.
Változást a fejekbe!
Az, hogy valahogyan segíteni kell a fogyatékkal élők integrációját, egyre több platformon kommunikált, központi kérdés, amely jellemzően a fizikai szintű akadálymentesítés gondolatában és a munkahelyi esélyteremtés tekintetében fogalmazódik meg. Amíg azonban Szilvásváradon községszintű tiltakozás alakul ki az ellen, hogy fogyatékkal élő emberek költözzenek a településre azon egyszerű oknál fogva, hogy az ott lakók nem akarnak velük naponta találkozni és érintkezni, mondván: „nem nyújtanak szép látványt”, addig mindez csak könnyen pukkadó, elméleti szintű megoldás. De nem rossz első lépés.
Szilvásváradnak pedig ajánljuk figyelmébe az ArtMan Egyesület munkáját.

---